Te mennyire vagy őszinte saját magaddal?

Te mennyire vagy őszinte saját magaddal?

Olvasási idő: 6 perc | kategória: Önbizalom | 0

„Ő az a férfi, akinek úgy tűnik, hogy az élete teljesen a saját irányítása alatt van, amíg nem jön a nagy bumm, és egy nap tesz valamit, ami rommá dönti az egészet.”

Eljött az a pont, amikor belátom, hogy nem vagyok őszinte magammal. Szar érzés ezt felvállalni, leginkább magam előtt. Eddig azt gondoltam, hogy az vagyok. Persze éreztem mélyen belül, hogy nem vagyok az, de nem mertem kimondani, leírni. Mert szar. Összedől az a kép magamról, amit eddig hittem. Talán ez lenne az a pont, hogy már eléggé fáj? Ha az, akkor remek, erre vártam, hogy legyen valami kényszer végre (miért vártam meg?). Ha nem az, akkor meg király, hogy most elkezdem, és nem várom meg azt a pontot.

Amikor elkezdtük lefordítani a Nincs Többé Jófiú! című könyvet, természetesen többször elolvastam. Ugyanakkor mindig is úgy gondoltam, hogy ez rám nem vonatkozik, esetleg csak néhány részletében. Úgy éreztem, hogy az életem teljesen az irányításom alatt áll (mélyen belül persze nem, csak azt nem mertem beismerni). De én nem vagyok Jófiú. Miért baj az, hogy jófiú vagy? Mert az gáz. Gáznak gondoltam, és teljesen elkülönítettem magam azoktól a srácoktól, akiken egyértelműen felismerhető volt. Nálam a felszínen nem észrevehető, legalábbis én nem vettem észre. Nem vettem észre, hogy mélyen itt van, és rengeteg dologban szabotál. Azért hunytam szemet felette, mert nehogy már én is olyan legyek. Mert az gáz. Ciki. Én más vagyok. Nem kell ez a bullshit.

Őszinteség magaddal szembenA következő bekezdésekben elmondok néhány jellemzőt, amiket felismertem a könyv segítségével magamban. Ezeket eddig úgymond elhallgattam magam elől, nem mertem felismerni. Itt az idő. Remélem, tudsz belőle tanulni, és nem kell megvárnod, amikor már annyira fáj, hogy kénytelen leszel felismerni.

Ugyanakkor nagyon nehéz ezt most leírnom, mert sebezhetőnek érzem ezáltal magam, hogy Te is olvasod. De úgy döntöttem, hogy nem rejtegetem, és bízom benne, hogy Neked is segíteni fog. Ezért írom most le.

 

Hiedelem #1 Ha jó vagyok, akkor problémamentes életet élhetek.

Ha majd sikeres leszek, és megcsinálom azokat, amik a könyvben vannak, akkor nem lesznek problémáim. Ha elérem az anyagi függetlenséget, akkor aztán minden rendben lesz. De ez hülyeség. Lényegében most is valamilyen szinten anyagilag független vagyok, és ugyanúgy vannak problémáim, feladataim. Mindenki a saját szintjén nyomorog. Abban helyzetben is ugyanúgy lesznek megoldásra váró helyzetek, csak egészen más szintűek. Nem érdemes azt gondolni, hogy ha xy dolog bekövetkezik, akkor majd így meg úgy lesz. Az ilyen általunk alkotott (sokszor tudatalatti) szabályaink gátolják meg azt, hogy már most jó legyen, már élvezhessük az életet, és ne szabotáljuk magunkat folyton.

Hiedelem #2 Nekem nincsenek hangulatingadozásaim és -változásaim, mindig elvagyok, nincsen kiugró negatív meg pozitív érzésem sem.

Eddig nem láttam, vagyis inkább nem mertem látni, hogy valójában durván ingadozik az érzelmi állapotom. Emiatt, hogy nem ismertem ezt fel, természetesen úgy gondoltam, hogy nincs is hatásom rá. Amikor azt gondoltam, hogy nincsen hangulatingadozásom (nincs kedvem semmihez, csak úgy vagyok), valójában az a rossz állapotom. Erre fogtam rá, hogy egy stagnáló szint, és se nem megy felfele, se nem megy lefele. De ez nem igaz, hisz voltam már örömteli, és az egyáltalán nem ilyen érzés. (Az érzelmi állapotunk irányításáról lesz még szó bővebben más cikkeinkben.)

Hiedelem #3 Nem szeretem a konfliktusokat, ezért kerülöm őket.

Sokszor mondhatnék valamit, ami akár kicsit előrevinne, de van (elég nagy) kockázata, ezért nem merem mondani. Inkább halogatok egy döntést, amiről már lényegében eldöntöttem, hogy nemet/igent mondok, mivel konfliktushoz vezetett volna (legalábbis ezt gondoltam), így inkább megvártam, amíg a másik fél hív fel, és jóval nagyobb lett a konfliktus, aminek mai napig van következménye valamilyen szinten. Ha abban a pillanatban felvállalom, hogy ez a döntésem, legtöbbször minden oké, és nincs is konfliktus. Viszont mivel félek attól, hogy hátha lesz belőle valami, ezért nem merem meghozni a döntést, és inkább elhúzom addig, amíg ténylegesen lesz belőle valami. Nem döntök, és ahogy megy az idő, a döntés lehetősége elszáll. Egyik alkalommal a coachom megkérdezte tőlem, hogy „sokszor csinálsz ilyet, hogy elbaszod az ilyen lehetőségeket?”. És sajnos azt kellett mondanom, hogy igen. Gyakran előfordul. Ilyenkor az a félelem van bennünk, hogy amit követelne egy ilyen döntés vagy lehetőség, ahhoz nem vagyunk elég felkészültek, elég jók, elég (…). És emiatt szabotáljuk magunkat. Szerintem ezt nagyon sokan csináljuk, de csak kevesen valljuk be magunknak. Én végre most megtettem. Magam miatt.

Hiedelem #4 Mások helyeslését, megerősítését keresem.

Gyakran megjelenik, hogy várok a másikra. Arra várok, hogy döntsön ő, vagy ha én döntök, akkor várom a helyeslését, hogy jól döntöttem-e.  Oké, túllépek a határozatlanságon, kemény leszek, alfa vagyok, döntök én: erre megyünk. De közben nézem azt, hogy most jön, nem jön, tetszik-e neki. Vagy talán már veled is előfordult, hogy amikor először csókolsz meg egy lányt, és tudod, érzed azt, hogy ő is akarja és jó a pillanat, lekapod, és vársz egy jelet, egy reakciót, hogy ez oké vagy nem oké. Sokszor megjelenik, hogy várok a másikra.
Amikor telefonon beszéltem egy ügyféllel, hezitáltam, vártam az ügyfél helyeslését, holott csak határozottan kellett volna mondani, hogy mi lesz, és a végén visszakérdezni, hogy neki is megfelel-e. Aztán jött a felismerés, hogy itt most vártam rá, és valószínűleg ez az életem más területein is megjelenik, hogy várok valamire/valakire. Mindig várok. Azonosultam azzal a képpel, hogy egy döntőképes sikerember vagyok, és emiatt nem mertem meglátni a valóságot. És az egészben a legdurvább az, ami az egészet egy ördögi körré teszi: legtöbbször, amikor valamit el kellett döntenem (nagyobb jelentőségűekre gondolok), és hezitáltam, lényegében kivártam addig a pontig, amíg más döntött helyettem. A vicc az egészben, hogy legtöbbször jól döntöttek úgymond helyettem, jól alakult minden, szuper következményei lettek. Ilyenkor jön a megerősítés, hogy minek döntsek magam, ha anélkül is jó, és így egy csomó energiától megkímélhetem magam. A probléma ott van, hogy pont, hogy jóval több energiát raksz bele, hiszen amíg meg nem születik a döntés, addig frusztrálod magad, és ez több energiádba kerül, mintha igent vagy nemet mondanál az adott szituációra.

Hiedelem #5 Én kérek először bocsánatot mindig.

Ez alapvetően nem feltétlenül lenne baj így önmagában. A gond csak akkor van, amikor akkor is én kérek bocsánatot elsőként, amikor egyáltalán nem én vagyok a hibás. Természetesen vállalom minden tettemért a felelősséget, és én vagyok a felelős mindenért, ami velem történik, de ha mondjuk egy adott dolog rohadtul nem az én hibám volt, akkor is én kérek bocsánatot először. Főleg azokkal az emberekkel viselkedek így, akiket szeretek. (Vállalom a felelősséget ≠ Én vagyok a hibás)

Hiedelem #6 Próbálkozás, hogy jó legyek: elrejtem az érzéseimet, hibáimat.

Ha valami nem sikerül, annak a témáját kerülöm, nem akarok róla beszélni. Inkább elrejtem a hibát. Ha mégis szóba kerül, akkor is úgy formálom, hogy ne tűnjön úgy, hogy tökéletlen vagyok, tehát nem mondom ki, másképp mondom. Nem annyira drasztikus sosem, hogy hazudnék (például hogy valami nem sikerült és azt mondom, hogy sikerült), csak próbálom a helyzetben úgy feltüntetni magam, hogy továbbra is azt gondoljam, hogy értékes vagyok a másik szemében (mert abból a hitből táplálkoztam ezekben a helyzetekben, hogy csak akkor vagyok értékes, ha jól csinálom a dolgokat). Olyan is előfordult, hogy túloztam. Ez akkor jelent meg általában, amikor elkezdtem mesélni egy nagy eredményemet, és nem kaptam rá különösebb reakciót, és ekkor kicsit felturbóztam, vagy beleraktam valami vicces dolgot. Ha alapvetően hamis alapokon nyugszik, hogy mennyire gondoljuk értékesnek magunkat, rengeteg hülyeséget csinálunk. Ezekben az esetekben egyáltalán nem jelent az meg, hogy a másik fél ne gondolt volna értékesnek. Egyszerűen lehet, hogy azért adott semleges reakciót, mert ő meg ezzel akart értékesnek tűnni az én szememben, hogy én azt gondoljam róla, ő mekkora alfa. Vetkőzzük már le végre az álarcainkat, és adjuk önmagunkat.

 

Felmerülhet a kérdés, hogy aki úgymond ezekkel a dolgokkal rendben van (valójában, és nem azért, mert szemet huny felette, ami miatt úgy gondolja, hogy rendben van teljesen), azok soha, egyáltalán nem csinálják ezeket? Erre azt mondanám, hogy mondjuk 80-90%-ban nem is jelenik meg egy ilyen fentebb említett viselkedésforma, és a maradék 10-20%-ban pedig időben felismerik, és tudják megfelelően kezelni.

Amit most leírtam, az csak  felszín, ami abban segít, hogy felismerd ezeket a mintákat magadban is. Ezek mindegyike mögött vannak önkorlátozó meggyőződések, amiket egyesével fel kell tárni, és támogatóvá kell változtatni. Ez a munka rögösebb része. A következő cikkekben olvashatsz majd erről is. Bízom benne, hogy azzal, hogy én felvállaltam előtted teljesen nyíltan, megadod magadnak is az engedélyt, és szembe mersz nézni ezekkel. Magaddal. Nem miattam, nem a társadalom miatt, hanem magad miatt. Mert megérdemled. Hidd el, ne várd meg azt a pontot, amikor már annyira fáj, hogy muszáj lesz foglalkozni vele.

Kérdezz bátran!

BorsosB

email

Szólj hozzá Te is