Hogyan találd meg valódi önmagad?

Hogyan találd meg valódi önmagad?

Olvasási idő: 7 perc | kategória: Önmegvalósítás | 4
Borsos Bence előadása:

Ki az, akivel volt már olyan, hogy úgy érezte, teljesen jó irányba halad, aztán történt valami, aminek hatására 180 fokos fordulatot vett az egész élete?

Képzeljünk el egy fiatal srácot, aki nagyon sikeres, rengeteg eredménye van, amire büszke lehet:

  • gyerekkorától kezdve iskolaelső
  • tanulmányi versenyeken rendszeresen dobogós helyezést ér el
  • zongoraversenyeket nyer
  • egy fúvószenekarral koncertezik és turnézik
  • és a sportokban is jeleskedik – legyen szó karatéról, maratoni futásról vagy Balaton körüli kerékpározásról

Szerintetek jó dolog az, hogy eredményeink vannak, hogy sikereket érünk el?

Én is úgy gondolom, hogy igen, abszolút így van.

Most képzeljétek el ugyan ezt a srácot, ahogy azt a rengeteg sikert belül teljesen másképp éli meg. Egyszerűen mindig azt gondolja, hogy nagyobb és nagyobb eredményeket kell elérnie ahhoz, hogy saját magának megfeleljen, hogy saját magának és részben másoknak is elég jó legyen. Teljesen arra alapozza az önbecsülését, azt, aki ő maga, hogy milyen eredményei vannak. Egyszerűen nem tudja élvezni az élet apróbb pillanatait, mindig a nagyobb eredményektől várja azt, hogy majd akkor boldog lesz, hogy majd akkor eljön az a pont, amikor elég jónak érzi magát. Ez a pont SOSEM jön el.

Szerintetek rendben van ez így?

Talán néhányan sejtitek, hogy magamról beszéltem. Nagyon sokáig így éltem az életemet, ami – megmondom őszintén – baromi jó volt, mert rengeteg élmény, eredmény, siker van mögöttem, amikre mind a mai napig büszke vagyok. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy az eredményeimre alapoztam azt, aki vagyok, amit gondolok saját magamról, és a probléma az akkor jön el, amikor azokat az eredményeket nem úgy éljük meg, ahogy azt elképzeltük, hanem mondjuk éppen egy hullámvölgyben vagyunk, vagy épp egy kudarcélményt tapasztalunk.

Például, amikor engem felvettek az ország egyik legjobb egyetemére (egy-két évvel ezelőtt), de csak az általam megjelölt harmadik szakra azon az egyetemen, akkor nekem az egy törés volt magammal szemben, amit igazából saját magamnak sem ismertem be. Tehát nem voltam őszinte magammal és tulajdonképpen ennek ez volt az oka, hogy az eredményeimtől függött, hogy mit gondolok saját magamról. Hiszem azt, hogy ahol van egy probléma, ott van egy lehetőség is az áttörésre, fejlődésre.

Így volt ez nálam is. Jött a felismerés sok-sok minden hatására (beszélgetések, könyvek, tanítók) hogy a lényeg végig itt volt az orrom előtt, csak egyszerűen nem foglalkoztam vele, (mert nem mertem saját magam előtt sem beismerni ezt). Tehát a kulcs az, hogy válasszuk külön a kettőt

Válasszuk külön az önbecsülésünket attól, hogy milyen eredményeink vannak.

Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz.

Miért ne érezhetnéd magadat már most elég jónak?

Már most megélheted azt az önbecsülést, amiről mindig is álmodtál.

Miért kéne hozzá bárminek is történnie?

Legyen ez a kiinduló állapot, hogy már így is elég jó vagy és nem kell ahhoz semmit sem tenned, hogy ez így legyen, mert már az vagy! Ez nyilván nem azt jelenti, hogy egész nap henyélhetünk és nem kell semmit csinálnunk, de hogyha ebből az állapotból cselekszünk, akkor már nem azért teszünk dolgokat, mert “kell”, hanem mert akarjuk, mert belőlünk jön, egyfajta önkifejezés lesz az egész, ezáltal adunk a körülöttünk lévő világnak.

Ha már ugye az egész nap a küldetésünkről szól, véleményem szerint a küldetés az:
hogy saját magunkat kitárjuk a világ felé.

Egyszerűen hihetetlen dolgok kezdenek el történni az életünkben. Az elmúlt fél évben, néhány hónapban, amik történtek velem csak úgy, “szerencsés véletlenek”, ha most itt felsorolnám, szerintem én magam sem hinném el. Többek között az, hogy most itt állunk előttetek és beszélhetünk arról, ami nekünk a küldetésünk, az is ennek az eredménye, hogy magunkat adtuk. Hiszen nyilván tettünk érte, megkerestük Attiláékat és rengeteg támogatást kaptunk tőlük, viszont ha abban a helyzetben nem önmagunkat adjuk, akkor most valószínűleg nem ez lenne a kimenetele.

A Nincs Többé Jófiú!-val az a küldetésünk, hogy arra bátorítsuk az embereket, hogy merjék önmagukat adni, merjék megélni azt az önbecsülést, amit már most megélhetnek és megtanítani nekik, hogy ezt hogyan tehetik meg. Ezáltal rengeteg csodát hozunk a saját életünkbe, ezáltal egymáséba, a világéba. Jobbá tesszük saját magunkat és ezáltal az egész világot, ha lehet így mondani. De a történet mindig saját magunkkal indul.

Arról, hogy hogyan tudunk valóban őszintén adni, Bíró Bence hozott nektek egy nagyon tanulságos történetet.

Bíró Bence Péter előadása:

A mai nap során akárki beszélt a küldetésről, mindig volt köze ahhoz, hogy adjunk valamit másoknak. Beszéltünk az izzóról, amit felnagyít a világítótorony, ahogy elkezdünk ezzel adni másoknak, úgymond a saját fényünket is adjuk másoknak. Akármilyen küldetésről beszélünk, mindig az a vége, hogy valakinek adjunk ezáltal. Nagyon sok pozitív történetet hallottunk már arról, hogy:

  • mi van akkor, amikor adakozunk
  • ez milyen fontos dolog
  • mennyi embernek tudunk ezzel értéket adni
  • milyen jó érzés

Csak sajnos ez nem mindig úgy sül el, ahogy szeretnénk.

Ki az, aki egyetért velem, Borsos Bencével, Mái Attilával és az összes szervezővel abban, hogy a küldetésnek az egyik legfontosabb része, hogy adakozzunk?

Elég sokan így vagyunk ezzel.

Most egy történetet hoztam nektek egy fiúról és egy lányról. Egy gimnazista 12.-es fiúról, aki megismert egy 9.-es lányt, akivel, mikor meglátták egymást, egyből „észrevették egymást” és megvolt köztük a vonzalom. Ahogy elkezdtek beszélgetni, elkezdtek találkozgatni és megismerni egymást, egyre inkább egymásra hangolódtak, végül eljött az a pont nekik is, amikor egymásba szerettek.

Ki az, akivel volt már olyan, hogy szerelmes volt a másik emberbe, de arra várt, hogy ő fogja először kimondani a másiknak?

Vagyunk ezzel így egy páran…

A fiú végül kimondta Valentin napon ezt a gyönyörű szép szót, amit a lány viszont mondott neki. Ezek után pedig egy csodálatos időszak érkezett az életükbe. Annyira boldogok voltak együtt, hogy el sem tudták ezt eddig képzelni. Azt érezték, hogy megvan az a társ, akivel együtt vannak, és aki miatt megéri reggelente felkelni. Természetes dolog, hogy ilyenkor mit akarunk az embernek adni? Boldoggá akarjunk tenni.

Ki az, aki ezzel egyetért velem?

Elég sokan.

Aztán adódott egyszer, hogy a fiúnál voltak, és épp összebújva pihentek, amikor a fiúnak épp akadt egy kis dolga. Leszaladt a konyhába, és a lánynak adott előtte egy csókot. A lány nagyon jól érezte magát és bízott benne, hogy még a fiúnál maradhat jó sokáig. Fölvette a fiú telefonját és megnézte, hogy mennyi az idő. Ahogy elhúzta ujjait a kijelzőn, teljesen lesápadt. Valami olyasmit látott meg rajta, amiből arra következtetett, hogy a fiú megcsalta őt… de már hallotta is a lépteket, ahogy szalad fel a lépcsőn a fiú, és nem is mondott neki semmit, mert amikor meglátta a fiút, újra elöntötte őt az-az érzés, amit mindig érez, amikor vele van. Boldoggá akarta tenni a fiút, ezért nem mondta el neki, hogy mi az, ami bántja. A fiú pedig nyilván nem tudta, hogy lenne ott bármi is.

Ahogy telt-múlt az idő, a fiúnak az élete is besűrűsödött, egyre több célja lett és elkezdett dolgozni ezekért, így egyre kevesebb ideje lett. Elkezdett bizonyos dolgokat feladni az életéből.

Kivel volt már olyan, hogy nagyon sok minden összejött egyszerre, és ezért bizonyos dolgokat fel kellett adni?

Majdnem mindenkivel.

Ekkor történt, hogy a fiú szépen fokozatosan már nem kezdett el más emberekkel találkozgatni, már nem találkozott más lányokkal, nem beszélt más lányokkal, egy idő után már rá se nézett másokra, feladta a sportot, csak a céljainak élt és a barátnőjének. Aztán eljött az a pont szeptemberben, amikor a fiút felvették egyetemre. Akkor a lány kicsit kétségbe esett, elég sok félelem volt benne, de ezt nem merte elmondani, mert boldoggá akarta tenni a fiút, a fiú pedig nem tudta, hogy mi a probléma.

Amikor ritkán találkoztak, a fiú észrevette a lányon, hogy nincs valami rendben, de nem mert neki semmit sem szólni emiatt, mert nem akarta, hogy amikor együtt vannak, valami fájdalmat okozzon a másik embernek. A fiú nem tudta, hogy mi van, ezért próbált még többet belerakni a kapcsolatba, még több dolgot feladott az életéből.

Ahogy telt-múlt az idő, a fiú önbecsülése egyre rosszabb lett, a kapcsolatuk egyre inkább elhidegült, egyre több fájdalmat éreztek amiatt, hogy a másikkal mi van. Eljött az a pont, amikor már annyira fájt mindkettőjüknek, amikor már nem volt más választásuk, minthogy különváljanak.

Ez a történet arra egy nagyon jó illusztráció, hogy nem mindig sül el jól az, ha adni akarunk másoknak.

Ki az, akivel volt már olyan, hogy adni akart, de a visszájára sült el az egés,z és fájdalom lett belőle?

Amikor elkezdtem az önfejlesztéssel foglalkozni, Brian Tracynek a Főnix szemináriuma volt az a hanganyag, ami elindított engem. Ezek után elég sok könyvet olvastam, de egyik sem mondott újat. Aztán volt egy könyv, amit elkezdtem lapozgatni (valójában nem lapozgattam, mert ez egy e-book volt), angolul olvasni, aminek az volt a címe: „No More Mr. Nice Guy”, és ahogy olvastam, magamra ismertem benne. Olyan átütő változást hozott nekem, mint anno a Főnix szeminárium hozott, pedig már régóta benne voltam az önfejlesztésben.

Most gondolkodtok rajta, „ilyen fiatal vagy” és „már évek óta benne voltál az önfejlesztésben” – igen, elég fiatalon elkezdtem.

A legnagyobb tanulság az volt, amit megtanított nekem, hogy akármennyire is adni akarunk másoknak, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy nekünk is vannak szükségleteink. Ha ezeket nem elégítjük ki a megfelelő módon, nem tesszük magunkat az első helyre, és nem tesszük magunkat boldoggá, akkor azáltal az a fájdalom, az a hiány ott lesz bennünk. Ez egy idő után a másik emberre is ki fog vetülni. Ezáltal hosszútávon magunknak és másik embernek is fájdalmat fogunk okozni.

A megoldás arra, amiben ez a könyv nekem nagyon sokat tanított és sok minden átalakult az életemben ennek hatására, köztük az önbecsülésem is, hogy:

  • magamat tegyem az első helyre
  • magamat töltsem fel olyan szintre, hogy ami belőlem túlárad (mint egy pezsgős pohárból), az töltsön fel más embereket.

Képzeljétek el azt, hogy egymás tetejére pakolunk pezsgős poharakat, kibontunk egy üveg pezsgőt és elkezdjük önteni bele. Ahogy a legfelső pohár megtelik (az vagy TE) és túlcsordul, úgy a többi poharat is szépen, lassan, fokozatosan feltölti.

A Nincs Többé Jófiú! (No More Mr. Nice Guy) című könyvet (amit említettem) sikerült megbeszélnünk a szerzővel, hogy lefordíthattuk és elhozhattuk Magyarországra.

Borsos Bencével nagyon bízunk benne, hogy magatokkal viszitek ezt a két gondolatot:

  1. Akkor tudunk igazán szívből adni másoknak, és nem fájdalmat, hanem örömöt okozni magunknak és másoknak, hogyha magunkat tesszük az első helyre és magunkat töltjük fel olyan szinten, hogy azáltal másokat is természetes módon teszünk boldoggá.
  2. Az önbecsülésünket függetlenítjük attól, hogy milyen eredményeink vannak.

Köszönjük a figyelmed!

email

4 hozzászólás

  1. […] Teljes világa a lány körül forog. Fontosabb neki, mint a munkája, a barátai és a hobbijai. Kerül, amibe kerül, mindent megtesz, hogy a lány boldog legyen. Ajándékokat ad neki, megpróbálja megoldani a gondjait, és az egész napirendjét a lányhoz […]

  2. […] hogy majd te is ezt kapd vissza, mert ha csak ezért teszel így, az már régen rossz. Ha rátalálsz valódi belső önmagadra, evidens lesz, hogy jó dolgokat akarsz majd tenni, és másokkal is így fogsz bánni. Végső […]

  3. […] hogy majd te is ezt kapd vissza, mert ha csak ezért teszel így, az már régen rossz. Ha rátalálsz valódi belső önmagadra, evidens lesz, hogy jó dolgokat akarsz majd tenni, és másokkal is így fogsz bánni. Végső […]

  4. […] Teljes világa a lány körül forog. Fontosabb neki, mint a munkája, a barátai és a hobbijai. Kerül, amibe kerül, mindent megtesz, hogy a lány boldog legyen. Ajándékokat ad neki, megpróbálja megoldani a gondjait, és az egész napirendjét a lányhoz […]

Szólj hozzá Te is